Kozák Mari

Kozák Mari
Micsoda nap volt...
 
Ott távol a partmentén,
hol égig értek,
és hangosan sírtak a fák,
indultak a jegenyék
a léha nyár után,
fűszál hajolt kedvesen
korhadó gyökér fölé,
és partmentén a jegenyék
siettek az ősz elé,
 
színes szárnyát terítve
pille ringott a rét felett,
a kórószár tenyérbe kérezkedett,
lobbant a kék
még sóhajtott egy kis virág,
és odaát
a jegenyék átdalolták az éjszakát,
árokpartján a vén kökény
haját bontotta épp,
fecske tanította repülni
kései gyermekét,
és azok a vén jegenyék
el nem engedték a nyár kezét,
 
pihézett már a hajnal
kuncogtak a reggelek,
sáros utakon rekedtek
terménnyel teli szekerek,
kukoricát meg szőlőt
kergetve vitt a szél,
és a túlpartra indultak
a kisírt szemű jegenyék,
 
rozsdás levélke, 
avarszőnyegen kereste álmát,
a pipacs is elvesztette
tűzpiros fejét,
ág-bogak közt az ősz henyélt,
odafent felhők ringatták
a pihenni térő napot,
kutak mélyén a víz hallgatott,
kiszáradt itató törölgette
véreres szemét,
csak azok a jegenyék
nem engedték egymás kezét.
 
-------------------------------------------------------------
 
Kozák Mari
Egy fakult fénykép
(Kép: Jakab Zoltán - Bánat)
 
Csupán ennyi maradt meg
jó öreg nagyanyámból,
egy fénykép...
mára már megfakultak
a színek, akár az elmúlt
boldogtalan évek.
Már nem emlékszem
miért bújtam ölelő karjába,
és zokogtam fájdalmam
e nyomorult világba,
hagytam könnyeinket
összecsókolózni,
puha tenyerét fülembe suttogni.
Mert mindig nekem beszéltek
azok az öreg ujjak,
ha baj volt, hozzám simultak,
a vén tenyérnek
hangosan köszöntem,
ha nagyanyám a küszöbön leltem.
Mert emlékeztem
a forró kenyér illatára,
a befűtött kemence
halk duruzsolására,
mikor száját nagyra nyitva
a friss cipót elém hajította.
Szinte éreztem, ahogy égeti
aszott tenyerét,
és sebesre marja ujja hegyét,
de csak mosolygott
míg arcom simította,
az első szeletet mindig nekem adta.
Egyszer, mikor beteg lettem
ő virrasztott felettem,
dolgos kezében megállt a kanál,
nem szólt csak nézett rám,
számba tette a vacsorát,
egy széken ülve virrasztotta át
az egész éjszakát.
Emlékszem, ha én sírtam
kezét fejemre tette,
szeméből a könnyeket
kézfejével letörölte,
majd kötényzsebébe dugva
eres kezét, a sarokba húzódott
akár egy vendég.
(sokáig nem értettem
ezt miért tette,
ma már tudom: ilyenkor
a fájdalmat, magához vette)
Már emlékszem
miért bújtam ölelő karjába,
már tudtam
mit is jelent a hála,
mutatni akartam
mennyire szeretem,
de csak zokogni tudtam, emlékszem.
Csupán ennyi maradt meg
jó öreg nagyanyámból,
egy fénykép...
mára már megfakultak
a színek, akár az elmúlt
boldogtalan évek.
----------------------------------
 
 
Kozák Mari
 
Évszakok
 
Nyár, te mindig daloló,
mohás ereszen, esőt álmodó,
forró homokon átsiető 
mezítlábast ijesztgetve, 
ing alá bújsz, árnyat keresve,
hajlongsz a szomjazó fű felett,
neveted a tegnap sült kenyeret.
 
Tavasz, vizek szerelmese,
éjek titokzatos néma kedvese,
hazafelé forduló utak mentén
rád vár minden jegenye,
érted mond imát a felszálló,
égig röpülni készülő fecske,
mikor csőrében, sarat hord ereszre.
 
Tél, égi rétről érkező vendég,
fehér palástot földre terítve
csókolod a nappalt hideg-kékre,
bújsz sietve kabátzsebbe, 
lehelsz álmot vén hegyekre, 
marsz tenyérbe éhesen,
majd magunkra hagysz csendesen.
 
Ősz, megszépült napok hírnöke,
mezítlábak sáros emléke,
virágok szirmát magadhoz kérő,
arcokat selyem-esővel mosdató,
levelek késői szerelmes vágya,
avarban reszketők utolsó álma,
istenek illatos sóhaja - ölelj magadba.
 
-------------------------
Debrecen - Szolnok közt
(megannyi ember, megannyi nyomorult élet)
 
Reggelek mocskát mossa az eső,
köveken tapadt átok csatornák szájához fut,
vonatkerék kattogja: nyomorult világ,
ember házához az élet hálni jár.
 
Lehúzott ablakon a szél beles,
üres zsebekben menedéket keres,
anyóka tenyerén álmodik egy jobb élet.
Kopott kabátja, még emlékszik tiszta víz
illatára, foltos inge, tagnapok szavára.
Cipőtalp sarat dédelget, por lyukak közt tekereg,
s egy gomb társát keresve indulna,
a vézna cérna visszahúzza.
 
Szatyor száján morzsa keres illatos kenyeret,
parizer helyet talál csipetnyi sajt mellett,
és valahol az ülés alatt
hangosat nyög az utolsó falat,
míg hajol érte nénike, hangos sóhaj teríti be.
 
Csattog a kerék, fut a vonat, ülésen riadt a pillanat,
mosdatlan órák egyre csak keseregnek,
nadrágszárán reked a holnap nyomora,
állomás piszkos kövén, emberek mosolya.
Üvegben maradék itóka, apó kezét érte nyújtja,
arcán pír mutatja, szégyelli magát miatta,
aprócskát kortyol - hallgat, anyó még alhat.
 
Megállt az idő, csak a vonat szalad,
a két öreg, egymás kezét fogva a múltban andalog,
eső veri a mocskos ablakot.
- emlékszel - így anyó
- nem felejtek - szól apó.
Csattog a kerék, fut a vonat, a két öreg
dédelget rég megkopott álmokat...
 
a morzsát magára hagyta a kenyér illata.
 
---------------
 
Bokámig...
 
 
Bokámig ér a víz. Hallgatok.
Fejem felett köröznek angyalok.
Lehajtom fejem. Száll sóhajom.
Víztükrén ébred nehéz bánatom.
 
Nekem köszön az ősz. Fogadom.
Ígértem a bánatom elhagyom.
Belém hasít. Csendben hallgatom.
Kopogtat az ősz, az ablakon.
 
Jégvirág nyílik. Ma fázzatok.
Magamra hagytak az angyalok.
Por takar utat. Még várjatok.
Jó anyám, ma is nálad alhatok?
 
Bokámig ér a víz. Fuldoklom.
Kértem az Istent, velem maradjon.
Rám dobta ingét. Csak nevetett…
Fiam azóta, még nem evett.
 
----
 
Lassabban illenék...
 
Lassabban illenék...
Csak futunk, hátra sem nézve
rohanunk a messzeségbe,
botladozunk ölelést feledve,
könnyünk szárad keresztre.
 
Csak futunk, s ha megállunk
fehér hajnalon, mikor
fájdalom csordul házfalon,
oly későn vesszük észre,
belehaltunk a feledésbe.
 
Hideg esték magánya ül
a mindig fáradt vállakra,
halálcsókját hurcolja magán
kertünk minden virága.
 
Csak futunk, hátra sem nézve
rohanunk tova, messze,
hangosan szidva a napokat,
árokba dobva az álmokat.
 
Már csak feketét látunk,
mindig egyedül hálunk,
füst takarja féltett álmunk,
néha már haza vágyunk.
 
Csak futunk, hátra sem nézve
rohanunk a messzeségbe,
botladozunk ölelést feledve,
könnyünk szárad keresztre.
 
...lassabban illenék élni,
néha egy ölelést kérni,
hátra tekinteni a múltra,
majd indulni hosszú útra.