Hámori István Péter

 

 

 
Hámori István Péter
Nem azért írom verseim
 
 
Nem azért írom verseim, mert olthatatlan vágyat érzek
a halhatatlanság iránt, és büszke mellel állok félszeg
szerénység szülte barikád legtetején, akár a harcos,
kinek homlokán ott a jel: kiválasztottként te csak alkoss!
 
Nem azért feszülök napok sűrű sodrától felajzottan,
roppant energiák nyomán hajszolva magam egyre jobban
tépelődőn és szörnyű kínban, mondatokat betűkre bontva,
összerakni képtelen dühben reá rogyva a betű-romra,
 
mert a szent láng sikerbe hajt, s nekem a szürkeség a végzet,
tükörbe kényszerülve arcom, örökkön önmagamra nézzek,
vádolva minden napszakot, melyben meddő-néma a tollam,
arcul-csapván a missziót, bölcs rímeim viharba szórjam.
 
Engem nem sürget semmi jel, nem vezérelv nékem a rögtön,
nem ösztönöz a szabad tér, nem kell önként börtönbe szöknöm. 
Szép új világra kattanok, nyugalmam bölcs, szerelmem röpke,
győztes csatáim nincsenek, röviden élek, ám örökre
 
megtart engem a hangulat: sorsom jövőbe metsző álma.
Felriadva sem gyűlölök, és hogyha lelkem kiabálna
segítségért, lepisszegem. Barátommá válik a helyzet,
kart-karba öltve ballagunk. Ha fáradok, írok egy verset.
 
Nem azért írom verseim, mert bennem a vágy olthatatlan
arra, hogy létem fényeit, ragasztva- fűzve, hátrahagyjam.
Amíg apró és súlytalan, magánvádas pereim folynak,
időm nem marad arra sem, hogy üzenjek az utókornak.
 
Megmunkál engem a jelen, körülöttem vadul az élet,
kimondani bár nem tudom, de leírom, hogy néha félek.
Gyakran rám tör a zivatar, végigvág rajtam szele sodra,
didergek hűs papír felett, golyóstollamba kapaszkodva,
 
reménykedve, hogy tán a baj énvelem távoli rokon csak,
s esélyem lehet bár merész, nem tehetek olyat, hogy rontsak
ezen. Talán a sorsomon rajtam kívül nem ronthat senki?
Ígérem és meg is teszek, mindent, amit meg lehet tenni,
 
hogy a világ olyan legyen, amibe én is beleférek,
s ha néha megmar az idő, tisztuljon véremmé a méreg.
Tar fejemre nem hull babér, lábam nyomán nem bomlik mirtusz,
 
bennem világos rend dohog, kavarogjon hát kint a cirkusz.
Szeplőtelenné fényesít, hogy elkerülnek holmi díjak.
Hisz azért írom verseim, mert nem tehetem, hogy ne írjak! 
 
 
Hámori István Péter
"Mond mit érlel"
 
A kérdések folytatásának a folytatása
 
"Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek nem jut kapanyél..."
 
"És annak a sorsa mit érlel,
aki már mindent feladott..."
 
"Mondd, mit érlel annak a sorsa",
ki idő után született?
Úgy érzi, lenne itt még dolga,
s övé a kőrből egy szelet.
Tenné, amit kell, tele kedvvel,
a kevésnek is úgy örül,
attól lesz kedveszegett ember,
hogy nyakán hülye főnök ül.
 
"Mondd, mit érlel annak a sorsa",
aki öreg és elesett?
Naponta úgy áll be a sorba,
hogy ehessen egy keveset.
A nyomorúság bús haragja
szívét szorítja, mint bilincs,
és a kasszánál visszarakja
a két zsemlét, mert pénze nincs.
 
"Mondd, mit érlel annak a sorsa",
akinek nincs munkája, rég?
Mindenét zálogházba hordta,
s naponta érzi: itt a vég!
Reggel szokásból útnak indul,
mint munkahelyi hontalan.
De soha nem jut álmain túl,
s már nem hiszi, hogy dolga van.
 
"Mondd, mit érlel annak a sorsa",
akinek nem jut már fedél?
Csak naphosszat az utcát rója,
azt remélve, hogy így megél.
Kéreget és a pénzt elissza,
este ágya egy durva pad.
A régi házat vágyja vissza,
s nézi a lábát, hogy dagad.
 
"Mondd, mit érlel annak a sorsa",
ki tanult éjszakákon át?
Esténként a szemetet hordta,
de megvédte a diplomát.
Nem kap munkát, emészti kínja,
és keresi az okokat,
de nem leli, s barátja hívja,
aki Londonban mosogat.
 
"Mondd, mit érlel annak a sorsa",
ki önszántából lett szegény?
És most örök frankhitel-szolga,
mert távolodik a remény.
Kapaszkodik, melózik egyre,
s hiába árfolyamra gát.
Ácsingózik a banki kegyre,
de nem éri utol magát.
 
"S mondd, mit érlel annak a sorsa",
ki verset ír, mert így fizet?
Tulajdona egy régi Corsa,
ám versével nem szít tüzet.
Úgy érzi, le kell írni mindent,
akkor is, ha hallgat a száj.
Tanúul megidézi Istent,
de nem lesz hős, ha nem muszáj.
 
Idézet sorok: József Attila: Mondd, mit érlel... valamint Baranyi Ferenc: A kérdések folytatása
 
Hámori István Péter
Lehetnék tán?
 
A legnagyobb költők is botlanak néha,
be-becsúszik egy gyengébb rigmus,
lapos, unalmas, rutinszerű a téma,
s megbicsaklik a fennkölt ritmus.
 
A legnagyobb költők is hibáznak olykor,
hibájuk bár profi-mód rejtett,
- fedi bajukat a jótékony folklór -,
ők is gyártanak selejtet.
 
És én, aki középszerűen
állítom elő minden művem
(közhelyt ölel bennük a frázis),
 
lehetnék tán - kitartón menvén,
fentebb vázolt logika mentén -
egy-két versemben zseniális?