Szemétbe írt sorsok...

Kovycs
Szemétbe írt sorsok...
 
(Én nem tudok szépségről, virágról, szerelemről mesélni,
mikor emberek százrei tengenek, nem tudnak megélni.)
 
..............
 
Egy szürke nap nézem az utcát,
az eső halkan kopog az ablakon,
az otthonomban biztonság és meleg,
csendben fekszem a pamlagon.
Odakinn az eső már elállt.
Pára száll az úttestről, 
ahol a szemetes áll.
Az ébredő nap letekint a képre, 
...talán undorodik?
Mert érzem, meg-megáll.
 
Valaki közeledik, őszes ember, 
túl az öregkor hajnalán.
Kabátja lóg rajta, úgy nézem, 
szebb kort ért hajdanán.
Szétnéz és mintha várna valakit, 
nyitja a kuka tetejét,
talált valamit, zsebébe rejti, 
nadrágjába törli tenyerét.
 
Ki volt ő?
Egy magyar polgár,
ki szomorúan tengeti 
hátralévő életét?
Munkás volt talán, 
ki alól ellopták gyárát,
elvették mosolyát, 
munkáját, kenyerét?
Tanár volt talán, ki nevelt, 
tanított, hitt a jövőben,
iskoláját már régen bezárták?
Esetleg bányász, 
kinek a tárnáját
immár végleg lezárták?
 
De nincs idő! 
A gondolat elszáll.
Gyereksereg érkezik, 
az utca ismét zajos.
Vézna testükön a ruha lötyög,
arcuk beesett és bizony koszos.
Szeméttárolóba ugrálva 
keresik a hasznot.
Néhány üveg, sörösdoboz, 
amit találtak ott.
Számba véve kincseket, 
nekik csak ennyi jutott...
Utca ismét csendes, 
a gyereksereg elviharzott.
 
Nem, az nem lehet!
Család érkezik, talán régóta házasok,
a férj arcán gond, kéthetes borosta.
Asszony fején átázott kendő,
jobbján gyermek, - lábán ócska cipő -,
látszik, már régen kitaposta.
Kutatnak ők is lázasan. 
Mit találhatnak még?
Az edény nem kincsesláda,
értékeit már rég elhordták.
Miért jutottak ide, mi az ok, 
hogy kincsüket a gyermeküket
a kilátástalanságba, ide elhozták?
 
A szobámban meleg,
A pipafüst békésen száll, 
de a lelkem, szívem fáj.
- az eső csendesen kopog az ablakon -.
Gondolatok jönnek, 
kínoznak, kérdeznek...nagyon.
 
Kis országom, mi volt az, 
ki téged itt hagyott parlagon?
Miért van az, hogy emberek, 
családok százezrei...
Kilátástalanságban, 
félve tengenek morzsákon?
Miért van az hazám, 
hogy guberálók ezrei 
jelentek meg az utcákon?
 
Jár az agyam, nem csendesedik,
benne a keserv lüktet, 
mint zúgó, megvadult patak.
Nem hagy nyugodni, kínozza a lelkemet
egy maró, fájó kép, amit elmém összerak.
Magyar vagyok! ...s érzem, tudom, látom,
hogy hazám kitartó, szorgalmas nemzet.
Akar dolgozni és tud is,  - ha hagyják -,
ezer éve ezt teszi, így jegyzi a történelmet.
 
A szobám meleg, szemem fáradt, 
kizárja a rút világot,
agyam nem fogja fel már a zajokat.
- elaludtam -, 
álmom szép, arcom mosolyog,
látom a boldog mindennapokat.
Vidám álmomban, ott van mindenki:
a munkás, a család, a bányász, 
a tanár, a gyerekek,
- a guberálók hada -.
Ruhájuk új, arcuk tiszta, 
nincs már bennük félelem,
szemükben ott ragyog 
hazájuk minden csodálata.
Bíznak a jövőben, tanítanak, 
tanulnak, nevelnek, dolgoznak.
Gyereknevetés száll a légben, 
vígan szól énekük,
Nyitva van a bezárt iskola.
Szavalják "Szózatunk", 
ünnepelve, rezdületlenül.
"Hazádnak légy híve, oh magyar"
- mindig, minden körülményben -,
 még most is...Rendületlenül!
 
De mi ez a zaj?...ami álmomom áttör, 
nem illik ide e vidám képbe.
Lassan visszaoson tudatom.
Utcán szemetesautó... 
a kirabolt kukát ürítik a gépbe.
Holnapra lassan megtelik, 
újra jön a guberálók hada.
Nem változott ma meg semmi sem.
A szobámban felgyűlt a keserűség, 
- rátelepszik lelkemre -.
Itt lesznek újra ők, 
itt az utcán, valamennyien.
 
Aztán elnyeli a város:
bányászt, tanárt, diákot, 
családot, mind a reménytelent.
Nem lesz más az asztalon, 
csak amit e rút világ adott.
Nem ad reményt semmi sem, 
senki nem védi meg a védtelent.
 
Az utca újra üres, 
képét csak a kuka látványa töri meg...
Benne: Elrontott sorsok, 
hajléktalan, keserű életek. 
Mondjátok miért van ez így? 
...de a választ azt nem kapom
- az eső ismét csendesen esik - 
az kopog csak halkan az ablakon...
2013
 
Újraírva:2016.05.01. Oroszlány
 
Kép: Bárdos Tamás Kontraszt című díjnyeretes munkája.
 
 
A képen a következők lehetnek: égbolt és túra/szabadtéri