Harmadosztályú

 
Kovycs
A harmadosztályú
 
Apám sofőr volt.
Ócska Csepelen a kenyeret
a boltokba hordta,
aztán lett szabotőr.
Miért?
Csak azért... mert csak!
Mert fenn valaki azt mondta.
Vagy lehet nem is mondta?
...egy kicsit súgta,
mégsem... inkább... súgatta.
 
Mindegy, azt elérte, ebédre
néha csak jó szót kaptam,
vagy azt sem.
Anyám levese
talán könnyétől volt sós,
olykor simogatott este,
közben meg azt leste,
szomszédban az asszonyt
a férje hogy verte.
 
Nem értettem én, mint gyerek,
apámnak elmondtam, hogy „megverte".
Válaszolt rá: „mert megérdemelte".
Elgondolkodtam: fura ez a világ,
- akkor még nem tudtam -,
lakott a mi házunkban minden,
titkolt szerető, spicli, meg jó néhány elvtárs,
lakták azt életek, szerelmek, elvek
összefogták, összefonták mindezt
az elkopott munkáslelkek.
A verés oka
talán itt kerestetett?
Aztán lezártam azzal magamban: 
„nekem mindegy"
Vagy mégsem?
– ha most felrévedt az emléke –.
Valami e képet csak bevéste,
kitörölhetetlenül, ott legbelül,
egy életre.
 
De volt azért örömöm is nekem.
Ötven fillérért
fagyit vehettem,
- ha minden jól ment -,
egyszer egy héten,
és megehettem,
ha időben észrevettem
az ellenségem és barátom.
Ma már belátom,
- szükség vitte rá -,
tehette, hát elvette.
Tehette,
nagyobb volt ereje,
nem voltam én
a szerencse gyereke.
 
Vagy csak nem jó helyre születtem?
Gyerekszobámat nem nőttem ki,
nem is nőhettem – hiszen nem volt –,
bölcsődém a rácsos ágy,
óvodám meg az utca volt.
Suliban meg „C" osztályba kerültem,
ott is csak harmadosztályú lettem.
Nem járt oda nagyon kádergyerek.
Nem volt ám akkor kivételezés,
csak valahogy épp így sikeredett.
De sebaj, egyszer majd
így is felnőtt leszek!
 
Aztán az lettem.
A bányászkolónia árnyékában
felcseperedtem.
Harmadosztályon.
Valahol meg is érdemeltem!
 
Úk: 2018
 
Az egykori sárga tömb, gyermekkorom helyszíne.
A képen a következők lehetnek: fű és túra/szabadtéri