A megboldogult vezérgúnár...

Kovács László 
A megboldogult vezérgúnár
 
Alföldnek rónáján esett meg az eset,
ott, ahol szikkadt földön túzok lépeget.
Böglyök hada zúg, az ökörnyál integet,
ott voltam én "meszténlábas" kisgyerek.
 
Szakmát is adott kezembe, na meg ostort,
szerettem a vidéket, - nem volt összkomfort.
Jó öreg mamám oktatott a szakmára,
hogyan is vigyázzak én ötven libára.
 
Ostorom egy rongy volt, nyélen és "kötélen."
Büszkén hajtottam én végig a községen.
A falu tarlóját - én ma is állítom,
nem jó helyre tették azt azon a nyáron.
 
Mert a tarlók, boglyák azon is túl álltak,
"bíz a" innen lábat hagytak a búzának.
Gágogó csapatot ott kellett terelnem,
lábon állt a kalász, hagy` érjen, teremjen.
 
Libahad fele balra, a másik jobbra,
mit sem ért bizony nagyanyám ostora.
Láttam, hogy nincs mit tenni, csatát vesztettem,
folt fog esni a pásztormesterségemen.
 
Ne te, - ne liba! - vertem a gúnárt szaporán,
de röhögték a rongyot mamám ostorán.
Tanya felől mintha a csősz közeledne,
mi lenne, ha a vetésben libáimra rálelne.
 
Mikor szárazság szikkasztja e vidéket,
földjén bizony szép "göríngyek" teremnek.
Na egy ilyen "hantot" én felkaptam,
"begórtam közepibe" a csapatnak.
 
Elég lett volna rőfösboltban az "oszlagnak." 
Hol zöldre volt festve a nyaka a libának,
ott találtam fejét a vezérgúnárnak.
Elalélt a szentem, vége lett a csatának.
 
Hazavittem kézben, követte csapata.
Jaj, mit tettél vele, "kölök"! - te ebadta...
Mondom én: - biztos, hogy napszúrást kapott,
menni nem, nem tudott de "feszt" gágogott.
 
Aztán másnapra végleg elhalálozott.
Tudtam, mert a fosztott tollon itt-ott zöld a folt,
meg azért, akkortájt a libacomb is ritka volt.
Evés közben mamám lehajolt és megcsókolt.
 
Könnyes volt a szeme, tán jószágát siratta.
Megöregedtem, emlékezem rá, én "ebadta"
Drága, jó öreganyám sokszor eszembe jut.
Gyerekkorom szép volt vele, de kár, hogy elmúlt.
 
*meszténlábas=mezítlábas, 
*göringyek= megszáradt sárdarab, 
*begórtam a közepibe=bedobtam a közepébe, oszlag=kirakat
 
Kovycs59