Gyászt kopog a harkály

Kovács László 
Gyászt kopog a harkály
 
"bányasirató"
 
Bedőlt, ócska deszkapalánk,
a talpfákat csak a talpam érzi, közöttük
nyílik egy mezei katáng,
az út porát rugdalom, tüdőm belélegzi,
a vasutat a gaz rejti,
a rozsda a sínpárt lassan már megemészti,
csendes az ipari vágány.
Holt sínpárt nem sikkant-ja` vagonok kereke,
fényét régen elvesztette,
némán visszavesz a természet, csendes a táj,
csak a fán kopog egy harkály,
kopp-kopp... a gyászos, kongó hangja lelkemre száll,
eltelt azóta néhány nyár,
bányáját vesztett porta néhány fala még áll.
 
Ott látom az öreg baktert,
zsíros sapkájával köszönt, felém szalutál,
Buksi kutyát, a hű partnert,
becsülte az aknát, többre minden falunál.
Tanyát vert bányászkutya lett,
farok csóválva köszönte "sihtás" eledelt,
mára már Ő sincs, elveszett.
Szél kerekedik, sarkán nyikkan a nagykapu,
látom ahogy özönlenek...
érkező bányászokat nyeli a vaskapu...
csillék futnak, csilingelnek...
Akna helyén mára már kinőtt a gaz s lapu,
bányát megette az idő,
meghalt bányászat, csillagja mára már lehull.
 
Deszkapalánk reccsen egyet,
némán figyel rám a madár a vén hársfáról,
természet mindent visszavesz,
alszik alant a bánya, nem ébred álmából.
Lent pihen a történelem,
vele együtt nyugszik már a bányászatunk is,
elvérzett a törvényeken.
A régi bányám helyén a természet és én
gyászolom a bányász szakmám,
részvétet kalapál vén fa kérgén a harkály...
elhallgat... némán figyeli...
ahogy vén bányász alakját az erdő csendje
örökre, végleg elnyeli.
 
*"siht": műszak
 
Kovycs59